Emlékszem, hogy középiskolás voltam még, mikor már rég jártam futni, volt, hogy egyedül, volt, hogy a barátnőmmel. Akkor történt, hogy egy szombat délelőtt elmentem futni, de valamiért egy nagyon kis távot futottam, nem is túl gyors tempóban, így nem hogy nem fáradtam el, délutánra csak még több energiám lett. Elkezdtem öltözni, hogy még egyszer legalább egy annyit lefutok, mert szép az idő, jó a kedvem, na meg persze miért ne?! Az egyetlen egy gond az volt, hogy nem volt kedvem egyedül futni és ez bizony egy elég nagy visszatartó erő ám. Anyukám pont a TV- előtt ült, semmi extra dolga nem volt és megkérdeztem, hogy nem akar e esetleg eljönni velem futni egyet.

Az első mondata az volt, hogy „Regi, hagyjál már, utálok futni!”. Tudomásul vettem, de nem fogadtam el. Elkezdtem bombázni, hogy mennyire jó a futás, a futás utáni érzés, és hogy neki is jobb kedve lenne, ha kicsit sportolna. Sokadik mondatomra válaszul felállt és elkezdett öltözni, csak hogy maradjak már csöndbe. Végülis a gyerekek mindig így szokták nem?! 🙂 Ekkor még rendes futóruhája, futócipője sem volt, de eljött.
Ez egy szép napsütéses tavaszi napon volt, rengetegen voltak az utcán. Megérkeztünk a kiinduló ponthoz, ahonnan még a mai napig is szoktuk kezdeni a távokat.

Bemelegítés.
Egy két mondtat, hogy „Regi ezer éve nem sportoltam, ne várj tőlem sokat!”, „Mi a fenének mentem ebbe bele?”, aztán szépen lassan nekiláttunk az első közös futásunknak.

Kaptam hideget, meleget már az első 10 méter után, de nem bántam, mert a célom az volt, hogy kineveljek egy sportos Anyukát.

200 méter múlva kis szusszanás, séta. 200 méter múlva újra. Majd újra és újra. Nehezen ment neki, de

csinálta. Ha nem futott, sétált, de nem állt meg. A visszafordulást követően, ami 1 kilométer után volt, egy erősebb domb jött. Sütött a nap, meleg volt és Anya kezdett kifogyni az erőből. Motiváltam, egy percre be nem állt a szám, hogy „Anya meg tudod csinálni!”, „Anya, ügyes vagy!”, „Anya, te egy futóbajnok vagy!”. Mi nem beszélünk egymással csúnyán soha, de szegényt kicsit kihoztam a sodrából, hogy mióta elindultunk egy másodpercre nem fogtam be a szám (mindezt persze, csak azért, hogy minél jobban menjen neki), és ekkor kiszaladta a száján. „Regi kussolj már!” Elnevettem magam és kicsit előrementem, de szem elől nem vesztettem. Megcsinálta. Felfutott a dombra, majd onnan egy pár megállással vissza a kiindulóponthoz. Nem sértett meg, mert ha nem ilyen erélyesen szól rám, lehet, hogy még mindig mondom neki. 🙂
Következő hétvégén már ő kérdezte tőlem, hogy elkísérem e futni.

Így történt, hogy mivel már nem együtt lakunk hétvégente egyeztetni kell, ha találkozni akarunk, mert hol jógán van, hol fut. Futóbolonddá vált, hogy általam, vagy általa. Talán is is. Pár hete egyedül futott az EU-s futáson 14 kilométert és a terveiben van a félmaraton is. Nem azért csinálja, mert komoly céljai vannak, hanem, mert élvezi a futás előtti, alatti és utáni érzést. Egyedül, barátnőkkel, velem, de fut.

Hogy büszke vagyok e?

Mérhetetlenül.

Talán azért is, mert mondhatjuk úgy, edzőként ő volt az első ember, akinek segíthettem megszeretni a sportot és a sport adta örömöt.

Egy vicces szösszenet a végére.
Edzést tartottam a teremben az előző héten és egy másik edző vendége megszólalt viccesen, hogy Regi olyan, csöndes gyilkos, nem magyaráz egyfolytában. Aztán elmeséltem a történetet Anya első futásáról.
Motiválok, de nem agyzsibbadásig, így csöndes gyilkos lettem. 🙂