Ma a reggeli vendégemmel beszélgettem már nyújtás közben és kérdeztem tőle, hogy hogy áll a futással? Szeret e, szokott e járni?

A válasza egy erős fintorral az volt, hogy ő nagyon nem szeret futni. Persze ízlések és pofonok, de azért megkérdeztem, hogy mi ennek az oka. A válasza az volt, hogy nagyon rossz emlékei vannak a futással kapcsolatban, így már nem is próbálkozik. „Általános iskolában csak kidobtak minket, hogy fussuk a háztömböket. Nem tanították meg, hogy hogy fussunk, a lényeg az volt, hogy menjünk.” Kaptam később a folytatást. Rögtön mondtam neki, hogy látod, ezért járnak hozzám személyi edzésre és a tini tornára a gyerkőcök.

Én szerencsésnek mondhatom magam, mert volt egy nagyon jó tesitanárunk, aki tényleg odafigyelt ránk, nagyon szerettük is, de amikor azt mondta, hogy irány, futás, szekrényugrás, kézenállás, csak azért nem utáltam meg, mert a kedvességével becsomagolta ezeket a gyakorlatokat egy édes köntösbe. Persze ennek ellenére elképesztően utáltam szekrényt ugrani, vagy időre lefutni a 2000 métert, pedig akkor is sportoltam és imádtam is.

Sokszor gondolkoztam már rajta, hogy vajon magukkal a feladatokkal, az időhiánnyal, a helyhiánnyal, a figyelemhiánnyal (Egy tanárra túl sok diák jut, így nem tud megtanítani mindenkinek mindent, nem tud minden gyerekhez odaállni, hogy „gyere, segítek, fogom a lábad, csináld csak a kézenállást”. ), vagy a tanítási módszerrel van a gond. Legtöbbször mindig arra a válaszra jutok, hogy talán mindegyikkel. Persze vannak kivételek, ahol éppen a tanár személyisége nagyon jó, mint az én esetemben is, vagy a kellő idő áll rendelkezésre, de legtöbbször mindig azt a visszajelzést kapom a gyerekektől és a felnőttektől egyaránt, hogy csak nyűg nekik a tesióra. Le a kalappal azok előtt a tanárok előtt, akik ezekből a helyzetet mégis ki tudják hozni a legjobbat.

Na de kanyarodjuk vissza az eredeti témához. Mi van akkor, ha a gyerek utál sportolni, mert a tesiórán nem érzi jól magát, ezért frusztráció alakul ki benne? Akkor jön a szülő és különórai edző felelőssége, hogy visszaadja a sport szeretetét és az önbizalmát. Nem mindig könnyű a dolgunk, de ha csak egy gyerek is van, aki a hatásunkra újra megszeret sportolni, akkor már elértük a célunkat (ezalatt természetesen értem a felkészült és munkájukat szerető tesitanárokat is).

Hiszen milyen egy gyerekkor biciklizés, kirándulás és a sportélmények nélkül?

Nem kell minden gyereknek olimpikonnak lenni, de a sport egyértelműen fegyelemre, tiszteletre tanít, fejleszt és kikapcsol.

Miért is vonnánk meg ezt a gyerekektől?

Ők csak profitálnak belőle.